A kietlen keleti síkságon, a Szabad Szelek földjén, kövér füstoszlop szállt fel egy falu belsejéből. Amint a nap lassan nyugovóra tért a nyugati hegyek mögött, egyszerre feltűntek a füstfelhők nyomán a terebélyes, vörös lángok. Egyre sötétebb lett, és a faluhoz közeledve úgy tűnt, mintha lángszínű ördögök marcangolnák a nádtetős vályogházakat. Az első háztól pár száz lépésre a tűz fénye elvakította a Vándort. Orrát az égett hús szaga csapta meg, szemét, s tüdejét a füst marta.
Amint lassan a sikátorokat fürkészve lépdelt a lángoló házak közt, tompa hangok ütemes zaja ért el fülébe. Az egyik mellékutcából nyerítést hallott majd megfordult, mire egy lovas vágtatott elé.
- Félre halandó! - kiáltotta a lovas, ki hegyi állatok prémjét, s fején egy hatalmas ragadozó koponyáját viselte sisakként, és oldalán hatalmas meztelen kard lógott.
A vándor egy lépést sem tett. Se a barbár, se a sikátorok felé. Egyszerű vászonruhát viselt, szakadt és kopott öltözéket, s arcát csuklya fedte el a kíváncsi szemek elől.
- Nem hallod, átkozott, kotródj innen, vagy felkoncollak! - ordított a barbár. Talán azt gondolta, hogy álruhás herceggel van dolga, ki arannyal váltja meg életét, s ezért rá akart ijeszteni. Fenyegetően előrántotta kardját, melyen a lángoló házak fényében megcsillant a Vér. Emberek vére.
A vándor nem mozdult. Halkan ismeretlen nyelvű szöveget mormolt. Arca helyén, a csuklya árnyékában két fénypont tűnt fel, egyre élesebb fényt árasztva. A barbár megdermedt a félelemtől. Semmivel sem találkozott, mit le ne győzött volna, se férfi, se nő, sem állat nem győzte, nem győzhette le, nem sebezhette meg vérben fürösztött testét. De tudta eljön a nap, mikor eléri a Végzet. Valami, ami mindenkit elér egyszer. Úgy remélte, dicső módon, csatában esik el, s jut el a Helyre, hová hite szerint az elesett hősök jutottak el. Arcát sebhelyek borították kegyetlen csaták emlékeként. Nem félte a kardot, se a nyilat, sem a tüzet. Csak a bölcsek meséiben hallott arról, min nem kerekedhet felül a legbátrabb harcos sem...
- Mágia - szólt a félelemtől remegő hangon.
A Vándor szemei egyre fényesebben égtek, a barbár az eleven poklot látta viszont vakító fényükben. Bár a nap fényével vetekedtek szemei, a Vándor arca az éj sötétjébe borult.
A barbár csak a lova ijedt ágaskodásától tért magához. Sok szörnnyel nézett már szembe, de mit most látott, a hidrák nézésével vetekedett, kik kővé dermesztették azt, ki a szemükbe nézett.
- Átkozott... ÁTKOZOTT!!! - ordította, megsarkantyúzta hatalmas éjfekete telivér lovát, magasba emelte pengeéles kardját, melyről még szemerkélő esőként hullt a Vér, emberek vére. Minden erejét megidézve, karja minden izmát megfeszítve sújtott le. A Barbár a Vándorra.
Már szinte érezte, hogyan hatol a puha húsba kardja pengéje, hogyan zúzza össze az ellenfele csontjait, már látta maga előtt, ahogyan beborítja őt az összeroncsolt testből felszökő vér.
A pillanatot végtelennek élte meg, s már-már öröm töltötte el kőszívét, amint a penge egyre közelebb került a szakadt ruhát viselő ellenfeléhez, ki meg sem mozdult.
S amint testét érné a halálos csapás, egy szempillanás alatt, még mielőtt megsértette volna a vértől mocskos kard pengéje, a Vándor köddé vált, eltűnt, akár a lángoló házak füstje az Éj Sötétjében.
A barbár ismét megdermedve állt és azt hitte ellenfele a semmibe veszett. A fájdalom jéghideg tőrként hasított testébe, megsarkantyúzta lovát, de az holtan esett össze a hatalmas barbár alatt, kinek élettelen teste a vereség tompa hangját harangozva hullt a lángoló falu vértől és szennytől mocskos utcájára. Hátán vérző seb hirdette a barbár utolsó csatájának emlékét, de semmilyen fegyver nem volt testében, sem hatalmas pöröly, sem barbár csatabárd, s az amazonok nyilai sem fúródtak hátába.
Csak a szakadt vászonruhát viselő Vándor állt a barbár vértől és bortól bűzlő hullája fölött. Keze tűzben lángolt, mely olyan fekete volt, hogy körülötte az Éj Sötétje is úgy tűnt, mintha a Nap Fényében fürdött volna.
Kinyújtotta jobb kezét a halott fölé, majd balra húzta el fölötte. S a barbár óriási teste megfordult.
 

Talán csak az enyhe kialvatlanság fűszerezte vasárnap este, így Húsvét előtt, a holnapi hajtás, stressz, a sok látogató és sok látogatás víziói, illetve egy kisebb gondolatmenet elolvasása, amit egy - úgy érzem - borúlátó hölgy írt, vitt arra, hogy oly sok idő után napvilágra hozzam több tekintetben is sötét műveim.

Mire is gondolok én? Nem is oly rég, még valamikor 2007-ben elkezdtem írni, miután oly sok könyvet elolvasva felmerült bennem az igény, hogy saját világot saját képemre formáljak. Végül ez az írás fiókba került, s maradt is két évig, míg össze nem futottam egy tehetséges újságíróval, aki szabadidejében mindenféle "manganoid" vagy "japános" történeteket írogatott, s mikor megmutattam neki eddigi írásaim, folytatásra bíztatott. 

Oly sok esős, szürke délután tűnt tova papír fölött ülve, tollal a kézben, hogy kicsiny világom lassacskán kibontakozott, ha nem is teljes egészében. Elkészült egy rozoga váz, hanyag körvonala annak ami majd egyszer részletes képe lesz annak ami évek óta kavarog bennem mint a csontszáraz őszi falevelek. És aztán csend, és újra csend. Végül több hónap válság után, mely írói is volt egyben, újra tollat ragadtam, de ezúttal nem saját keserűségemen merengés céljából, mint inkább mások untatására, gyötrésére, idejének rablására - körültekintettem széles e világhálón, és úgy találtam novelláim publikására a blog műfaja lesz a legalkalmasabb, persze más alternatívák mellett. Lényegre térve, itt találhatod, ebben a magányos, porfedte sarokban azt a kis kopott, névtelen kötetet, melynek megsárgult lapjaira vérrel, verítékkel, megannyi könnyel megírtam mit éltem meg eddigi zavaros éveim során...